Múlt héten eljutottam bibliodrámára, a gyermekágy után nagyon felemelő élmény volt.
Noé bárkájában egy zsiráf voltam, aki a galambbal figyeli a falu eseményeit. Én teljesen türelmes voltam, biztos voltam benne, hogy értünk fognak jönni, a galamb kereste az Istent. Mire utolérte, már beszélt Noéval, később az én biztatásom volt a feladata. Nagyon szomorú voltam, h felszámolják az erdőt, az élőhelyemet, aztán észrevettem, h a bárka oldala épül belőle. Szerettem volna még gondfeledten játszani az erdőben, de már senki nem volt itt, a galamb is csak aggodalmaskodott. Nekem fontos volt, h magammal vihessem a páromat, hiszen minden állatból egy pár költözött be a bárkába a Bibliában. Egy időre hozzánk csapódtak falubeliek, akiknek a vezetője kocsmabeli stílusban becsmérelte az építkezést, ő nem is ment be a bárkába, 2 szomszéd igen. Mikor szóltak, hogy bemehetünk, Noé egyik menye kísért az alsó szintre, hogy kényelmesen és BIZTONSÁGOSAN elférjek. Boldogan vettem észre, hogy az erdő maradványai (textil) bent vannak és némi hazai íz is felfedezhető, Perla Harghitei ásványvíz.
Saját vonatkozás és szerepválasztás
7 éves koromban költöztünk el Erdélyből, ahol emlékeim szerint boldogan éltünk a külső szörnyűségek ellenére. A Ceausescu idején, jegyrendszerre kapott alapvető élelmiszerek, sorban állás, magyar gyűlölet, márciusi pogrom, petróleumlámpa, magyarok asszimilációja (nevek elrománosítása, kolozsvári egyetemen végzett magyarok kiküldetése Óromániába, falurombolás), forradalom és verekedés, Szabad Európa rádió, kivágott trikolór. Mindezen külső szörnyűségek ellenére a nagyszülők, rokonok alkotta család boldog volt és kiegyensúlyozott.
Jelen helyzetemben 3 éve vagyok itthon, most kezdtük a bölcsit Bandival, bekerülünk az intézményrendszerbe, újból. A szociális hálóm, a család-barátok elmúlt, ami nekem hiányzik, már nincs. Mégis tartok tőle, hogy nem tudok annyira önazonos lenni/maradni, mint amennyire az elmúlt 3 évben. Már kialakítottam magamnak a munkahelyemen a számomra kényelmes és vállalható életformát, hogyan tudom ezt integrálni a kisgyermekes életbe. Hol találom meg a helyem, a nyugalmam a ringatók, babaruhák, játékok és bibliaórák választékában. Néha úgy érzem magam, mint a zsiráf, aki mindenhonnan kilóg valahogyan. Jó. h minden napra van elfoglaltság a gyerekekkel délelőtt és sportolási (séta, torna,úszás), elmélkedési lehetőség.
Érdekes, hogy aki berendezi nekem a helyet, pont ott dolgozik civilben, ahol én. A kételkedő, végül elhunyt falubeli nagyon hasonlít édesapámra, nagynénémre, nagybátyámra, akik sajnos alkoholba fojtották bánatukat, mostanáig nem értettem, hogy miért pont ők hunynak el idő előtt, sorban. Anyuval is volt egy hasonló beszélgetésem, mert tavasszal azt kérte, hogy ha itt hal meg, akkor temessük ide. De én azt gondolom, h nem tartozott ehhez a piálós társasághoz, ha odafigyel az egészségére (étel, sport, lelki béke) simán lehet még 20 éve békében, szeretetben, ahogy nagymamám nevelte unokáit. A feladatunk, h méltósággal elkísérjük az utolsó úton őket.
Kívülállónak érzem magam az unitárius közösségben, ami szerkezetében nagyon hasonlít a családoméhoz. Sokáig tartottam ki nehézségben, egyedüliként a korosztályomban, elfogyott az energiám. Megírtam a madfie történetét a lelkészünknek, visszamásztak az 1991-2009 között konfirmáltak az anyakönyvek lapjaira. Arcukat nem sikerült lementeni a Facebookról, remélem, hogy nemsokára megjelennek a gyülekezetben. Lezárult egy korszak, bőven itt volt az ideje, a családalapítás időszaka.
