Egész szeptemberben kerülgetett minket a megfázás, bár Feri osztályával szeptember 8-án még lubickoltunk a Balatonban. Utána elég gyorsan lehűlt a kinti hőmérséklet és a Nyitott templomok napja (szeptember 17.) idején már én is érzékeltem, hogy hideg van itthon, amikor hazaértünk a belvárosi unitáriusoktól, akkor a gyerekeken is érződött. Múlt héten csütörtökön (szeptember 22.) már köhögtek, nem tudtunk baba-körre menni. Mikes légzésén egy hörgés hallatszódott, kissé ijesztő volt, de úgy voltam, vele, hogy ha a 3 hónapos státuszon nem derült ki, amikor ott voltunk kedden, csak nem lehetett nagy a baj. Anyu persze ijesztgetett, ahogy szokott. Én pedig olyan nehezen tudok ellenállni neki.

Az igazán mélypont szeptember utolsó hetében ért, Bandi ment ugye bölcsibe szerdán, de már határeset volt, mert köhögött és folyt az orra is. Ezért bekészítettem a kiskönyvüket is, hogy ha elküldenek a bölcsiből, akkor a Péceli Egészségház felé tudjuk venni az irányt. A gondozó éppen rákérdezett, hogy nem beteg-e, azt mondta, hogy ő így nem szokott kitiltani senkit, de itt csak rosszabb lesz. Bandi már reggel sírt fél órát, hogy apa(ja) elment és akkor is, amikor nem kezdtem el azonnal olvasni neki még!! Bogyó és Babócát, de szerettem volna elmenni Ilona cseppjeiért, ezért végül maradt a bölcsiben. Tervben volt még, hogy kérek időpontot Pusztaihoz, és köszönetet mondok a 40 nap az életért önkénteseinek, akik tavaly imádkoztak értünk, amikor kezelésre jártam a Sote-ra. Ez utóbbi elmaradt. Eljutottam viszont Dányba, ahol Bartók Béla unitárius egyházközség vett részt Fazekas-Koszta Tibor festőművész kiállításmegnyitóján. Dani bácsi jutott eszembe, mennyit jártunk ilyen fennkölt helyeken, kellemes volt a társaság és a képek is. Nekem egyelőre a kikapcsolódást jelenti, szó szerint. Legjobban egy amerikai nő képe ragadott meg, bár én élőben még nem láttam ilyet. Eszembe jutott, mennyire más az a kultúra, mennyire idegen tőlünk és mégis mennyire majmoljuk. Már a bölcsiben is van angol foglalkozás, még magyarul sem tudnak rendesen, de angolul muszáj tanulni. Nem is értem. Mintha nem a csapból is az angol folyna. És komolyan nem hiszem el, hogy a mai világban ki és hogyan nem bír megtanulni angolul, annyira nem, hogy már a bölcsődében kezdeni szükséges. A zenebölcsin gondolkodtam, hiszen mi annyi helyen mondókázunk, valójában a 2 gyerekkel még sehova nem jutottam el. Hétfőn van zenebölcsi a Hámori-házban Zsuzsa nénivel, kedden Kerekítő Rákoskereten Detti nénivel, egész nap hozza Bandi a Kerekítő-Bogyó és Babóca-Kisvakond-Bori/Berci könyveket és havonta egyszer mi is tartunk Kovács Katival az unitárius családi napon. Kezdett sok lenni, főleg nekem. Bandi nagyon szereti. És mivel a két lurkóval egyelőre sehova nem jutok el, végül felírtam. Az M5-ösön gyorsan megjártam az Etele utat, de már közben hívtak a bölcsiből, h Bandi nincs jól annyira köhögött, hogy hányt és egész nap sírt, nem hiányzott ez a nap most neki. Múlt héten a hasa csikart, aztán a kakilással megoldódott. Elfáradtam.

Mielőtt beléptem a bölcsibe, pont ránéztem a telefonomra, érdeklődött  a főnököm kedvesen, hogy tetszik nekünk a bölcsi, mikor tervezek visszajönni dolgozni. Épp jókor, a holtponton, mikor átfordult, hogy nagyon nem szeretném, ha a gyerekem állandóan beteg lenne, vagy még többet kellene bent legyen, még többet aggódjak, hogy mi van velem, így is a telefonomat lesem, amikor bölcsiben van. Igazából önbizalom erősítőnek jó, hogy ugyanazokat csinálja, mint otthon és az rendben van így. Nem fejlődni megy, vagy közösségbe, hanem egy kicsit elvonulni. Az ebéd egy merőkanál leves vagy főzelék, nem szokott többet kérni. A krumplifőzeléket, almaleves megette, a paradicsomos káposztát nem. Bogyó és Babóca odabent nem érdekli, a dinók a gyerek ruháján igen, nah ez akkor más, mint otthon, mert én szándékosan figyelek arra, hogy ha lehet ne legyen minta, legfeljebb aranyos állatos. Mikor Gergővel tették le aludni, akkor piszkálták egymást, máshol szépen elaludt, van mikor sokat alszik, ahogy otthon. Mikor szeretethiánya van/beteg, akkor minden apróságon kiborul, sír és nagyon igényli az ölelést, törődést. Egyébként kedves, mosolygós, érdeklődő kisfiú, elvan a világában a játékaival, nem megy bele a menő játékokért folytatott harcba, de ha közel jönnek hozzá, akkor elhajtja a gyerekeket. Nagyon megkönnyebbültem, mert ugye én nem kapok visszajelzést és eleve őrlődő típus vagyok. Vagy kultúrálisan alakult így, ebbe most nem megyek bele. Kissé átértékelődött így a bölcsi szerepe és könnyebb a helyén kezelni. Az más kérdés, hogy nekem is jó, hogy van egy kis időm hajat mosni, rendet rakni, esetleg aludni, bár az mostanában nehezen jön össze, nem tudok megnyugodni. Esetleg tornázni, vagy kettesben lenni a kicsivel, bár ilyenkor nem mindig értem, hogy mit szenvedtem Bandival. És a kontrollvizsgálatokra is el kell kezdenem járni, most, hogy kezd visszatérni belém az élet. Eddig azt gondoltam, hogy a kisebb gyerkőc 2 éves korában vissza tudok menni részmunkaidőben dolgozni, ez most megdőlt. A csoport fele beteg, nem hiányzik ez nekünk. Elfáradtam a 2. terhesség alatt, anyu ugye 2 havonta jön 1 hónapot, hétköznap 1-1 napot volt itt, most 2-t és a hétvégét másfél év alatt sikerült elosztani bátyámékkal, nagyon nehéz. Tudom, hogy sokaknak semmi segítsége nincs, de nekem valahogy természetes volt, hogy itt lesz ő is és a barátnőim is, akik viszont (szinte teljesen) eltűntek. Tudom, hogy mindenki elfoglalt és fáradt, de mégsem erre számítottam. Nem bírom a magányt, ezt már egyetemista koromban is észleltem, Gyula mindig mondta, hogy olvassak-kutassak, ahelyett, hogy őrlődnék, de nem ment. Szerintem ez volt az egyik ok végül, hogy nem maradtam az egyetemen, mert egyszerűen nem nekem való, hogy egész nap üljek a 4 fal között egyedül. Ha nincs kihez szólni, 1 nap alatt befordulok, ez van. Mindegy, hogy könyveket tanulmányozok vagy pelenkát cserélek napközben és a gyerekekkel játszom. A kisgyerekes programokon sem kötnek le túlságosan a baba fogairól, táplálásáról szóló csevegések, sőt a méricskélés sem, hogy ki mit tud. Egyedül a Bibliaórákon tudok beszélgetni, ami számomra nem erőltetett és felemelkedik a lelkem az egész napos robot után. Bizonyára lehetne egész nap Isten kegyelmében élni, ez még nem megy. Bizonyára még a családi minták működnek, amelyek számomra már 25 éve nem elegendők és állandóan keresem a szépet, a valódit, az értéket az Istenhez tartozót. Persze voltak kitérők, de konfirmálásom óta jelen van az Isten az életemben, és ezért nem tudok elég hálás lenni. Pont kedden volt erről szó, hogy Isten a gyengeségeinken, vargabetűkön és bűneinken keresztül is vezetget. Pénteken pedig, hogy a korlátok, szabályok valójában védenek és attól leszünk szabadok, nem zuhanunk a szakadékba. Ismét magamra ismertem, találtam, Ferivel is egységben tudunk lenni, mert a mindennapok rohanása elsodor néha minket.

Tudom, hogy nem szokványos az, hogy a nagymamákra bízzuk a gyerekeket és úgy megyünk templomba, de másként ketten sem halljuk egymás hangját, alig tudunk beszélgetni. És szükség van a megerősítésre Isten igéjében, a közös imára, énekre, hogy megfogjuk egymás kezét. Mondhatnánk én-időre, divatos szóval, pontosabban mi-időre. Jól esik megpihenni, lerakni a terheket, felemeltetni Isten igéjében. Megérkeztem, ismét. Annyi keresgélés és bukdácsolás után, újból. Jó Isten tenyerén. Ágota latin tanárnő jut eszembe, akit Bandi hívott fel véletlenül tavaly Adentben, mikor nagyon egyedül éreztem magam. Leánykoromban, mikor már dolgoztam, akkor szombaton mentünk romkocsmába beszélgetni és vasárnap vitt Dani bácsi az Erdélyi Gyülekezetbe vagy az unitárius templomba, ha erdélyi lelkész érkezett. A barátok viszont teljesen eltűntek, így a templom maradt, illetve hétköznap még több ima a Bibliaórákon. Ágota erősített meg, hogy jól van ez így. A péceli református egyházközség alkalmaira sem tudtam sokáig elmenni, féltem, hogy nem fogadnak el, nem csak unitáriusként. Ugyanakkor nagyon jókat hallottam róla, attól is tartottam, hogy beszippant és nem tudunk az Erdélyi Gyülekezet és a Budapesti Unitárius Egyházközség mellett, még ide is elköteleződni, pedig szeretnék. És féltem az újtól, az ismeretlentől. Tavaly novemberben egyik pszichodráma alkalom után jutottam el végül a baba-mama körre, Szentesti felkészítőn éreztem magam először otthon az igehirdetésen, aztán eljutottunk Karácsony másodnapján családosan is az istentiszteletre, ma tegnap pedig a Házas körre. Tavaly már a pocakban Miklóssal, de még nem volt nyilvános, inkább imádkoztunk nagyon érte. Bandika persze nagyokat mosolygott, kapott extra szaloncukrokat a néniktől. Nagyon fájt, mert a saját unitárius gyülekezetem nem tudta megadni azt, amire szükségem volt, nem csak a távolság miatt. Nehéz kérdés ez. Itt pedig lesétáltam és ennyire élő Ige szólított meg, megható. Annyira féltem a kisgyerekes élettől, annyira harsány és pénz központú világ ez, ahol egyértelműen a fogyasztás az úr. Féltem, hogy találom meg a helyem, hogy ne hódoljak ennek teljesen, hogy a gyerekeknek meglegyen a szükséges holmi, de ne árassza el őket, minket minden, ami kapható. És persze ne nézzenek ki minket, de nincs is honnan, mert nem alkotnak közösséget a fogyasztók. Leginkább még mindig a helyünket kerestük. A péceli anyukás Fb-csoport árucseréről szól, ki-mit mennyiért árul, nekem nagyon kevés. Persze szükség van a gyerekholmikra, hiszen gyorsan nőnek, sok jó- és silányabb minőségű termék kapható, érdemes csereberélni. De egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy erről szól az élet, hogy gürizünk, hogy megvehessünk dolgokat és aztán legfeljebb elcseréljük egymás közt. Megkönnyebbülve írtam meg a főnökömnek, hogy nem megyek vissza dolgozni 3 évig, biztosan. Szeretném a gyermekeimmel tölteni az időt, akárhogyan is sikerül, rajtam ne múljon, nem sietünk ennyire.

Az elmúlt 3 év elég nehéz volt, nem mellesleg 2 évet voltam terhes és azelőtt is sokat küzdöttünk, örülni is tudjak ennek egy ideig, ameddig lehet, ne siessek vissza a munkába, reméljük megvár. Dokihoz is csak ma jutottunk el, anyu segítségével. Át kell ezt is formálnom, besegít csak, mikor itt van, nem élünk együtt, nem a mindennapi életünk része, nehéz volt ezt elfogadni. Szeretném kicsit jól érezni magam, ne csak a taposómalom legyen. Azt gondolom, hogy minden betegségnek van lelki oka, de ennek a sok gyerekbetegségnek mindenképp. Szerencsére nincs nagy baj a gyerekekkel, orrcsepp-orrszívó-inhalálás. Köhögésre Bandinak gyógynövényes szirup, a kicsi Miklóst figyelni kell, ha sípol vagy durvul, menjünk vissza. Elindultunk a Hamzsabégi útra, találtam anyatej adományt. Annyira megkönnyebbültem, hiszen ez a mi utunk, jelenleg. Nagyon kedvesek voltak az anyukák, olyan jó volt elismerni, hogy én mindent megtettem, de nem küzdök most tovább, segítséget kérek. Hatalmas baleset volt, az esős időben még többen ülnek autóba és nehezebb figyelni, ilyet én még Budapesten nem tapasztaltam, egy óráig le volt zárva a Rákóczi-híd, se előre se hátra. Az autópályát szokták így keresztbe telibe zárni. Érdekes volt látni, milyen fegyelmezetten ülnek az autóban, felidéztünk anyuval, amikor még 10-12 órát kellett várni a határon, milyen bazár alakult azonnal, evés-ivás-wc-zés is, 30 évvel ezelőtt. Ilonához is mentem volna, de nem volt otthon, így visszafelé indultunk. Az M5-ösön ki volt írva Ártánd, 240 km-re, nem is több, mint amerre mi szoktunk menni az M4-esen, érdekes. Honvágyam lett hirtelen, olyan jó lenne Erdélybe menni, de már nincs kihez. Sanyi mellett volt még egy cím és a Nagykőrösi úton. Ezt is Isten terelgetésének gondolom, hogy eddig nem találtam, vagy nem sikerült lecsapnom az anyatej-adományokra, most pedig 3 helyről is pozitívan jeleztek vissza. Éppen kirakott egy felhívást egy anya, hogy ezen a környéken (16-17. kerület és keleti agglomeráció) keres 5 hetes babájának anyatejet. Nem olyan nagy adagok, mint amit Bandinál találtam, de sok van belőle. Van, aki csak a zacskó árát kérte el. Annyira megható. Adri rámijesztett, hogy ne fogadjak el attól, aki nem hivatalos, de én megbízom az anyákban, akik a saját gyereküknek is ezt adják. Leírják, hogy mennyire egészségesen élnek, lehet, hogy naiv vagyok, de mire megvárjuk a vizsgálatokat, vagy elfogy vagy elhappolják. Anyu is látta a várost, legalábbis a dunai panorámát. Hálás vagyok, hogy eljött és a két manó míg taknyosan aludt, addig bementünk a városba. Annyira aranyosak így együtt, persze figyelni kell, mert Bandika szeretetből is kicsavarja Miklós kezét és odacsap akár az arcára is. Érdekes, hogy mikor ráfordultam a Hamzsabégi útra, Monori András régebbi kollégám ment át az úton, vele találkoztam tavaly a zánkai strandon is, neki 3 gyereke van. Valahogy azt gondolom, hogy a nagycsaládos élet nem összeegyeztethető a pénzügyi szférával, olyan jó látni ellenpéldákat. A keresztény életet sikerült, tudták, hogy templomba járok és Zsuzsi pl. meghallgatta, amikor közvetítettek az unitárius templomból minket és énekeltünk. Érdekes, hogy éppen az idősek vasárnapján lesz megint közvetítés hosszú idő után, október 2-án. Felmerült, hogy énekeljek, de nem nekem való még. Persze, ha nagyon nagy szükség lenne rám, valahogy megoldanám. Mondjuk pont a szerdai kiállításmegnyitón vettem észre, hogy mennyire nem tudok még hosszabb ideig állni, az Egészségháznál lévő patikában is éreztem, mikor sorba kellett állni. El kell kezdenem mozogni is, mert lassú a rendeződés, rehabilitáció a szülés után. De ez is Isten rendelése szerint van és így könnyebb elfogadni. Közben hallgatom a péceli Imádság Háza dicsőítését és nekem így teljes az élet.