Evangélikus gimnázium és Corvinus gazdmat évek
Idén lesz 25 éve, h konfirmáltam és nagyjából ekkor ismertem meg a Taizé mozgalmat. Ekkorra tehető megtérésem, hitre ébredésem is, és ebben Kászoni tiszteletesnek vitathatatlan érdemei vannak, nagyon alaposan és lelkesen készített fel a konfirmációra. Azt hiszem, hogy ez az egyik tényező az unitáriusoknál, ami hiányozni fog. Akármikor elmegyek más környezetbe, mindig hallok 1-2 tipikusan unitárius mondatot, fájó, hogy még sincs elismerve Magyarországon, még kereszténynek se. A Szentháromság tagadás és gondolom Jézus istenségének tagadása miatt. Mondjuk a magyarországi unitarizmushoz én is nehezen tudok kapcsolódni. Idén Húsvét hétfőn a Skanzenbe megyünk, ugyanitt lesz látható hagyományos locsolás, vízzel-vödörrel. Egyébként már a legtöbb helyen csokitojás-keresést szerveznek. Örökre hálás leszek ezeknek a mozgalmaknak, jelenleg a családi életünkben nincs meg a helyük. Taizé imaórára havonta egyszer járok a rákosszentmihályi evangélikusokhoz, illetve tavaly óta a lelkigyakorlatra, az most is életmentő volt. Unitáriusokhoz is átlagban, havonta 1× eljutok, családilag még nem voltunk templomban Miklós születése óta.
Az evangélikus gimnáziumban minden hétfőn volt áhítat és reggelente imádkoztunk Miatyánkot vagy Luther imádságát a lelkesebb tanárokkal (Nagy-Baló Teréz, Tobisch Márta, Kliment Zsuzsanna, Szabó Pál Tibor). Tobisch tanárnőnél minden óra elején és végén volt ima, ő később szerzetesnek állt. Hittanra az evangélikusokhoz jártam, akkor még nem volt kötelező, baptista osztálytársamhoz hasonlóan. Nulladik órában külön jártunk unitárius hittanra Czimmermann Katival, Sipos Emese Lillával, Jobbágy Karolinával, Mikó Rebekával, Szabó Anitával. Katinak 5 gyermeke van, már gimiben udvarolt neki Levente, 3 tini és 2 kicsi. Emesének egy kisiskolás lánya, ő elvált, ünnepekkor jár templomba. Karolinának 2 kislánya van, iskolások talán ők is, nem láttam templomban. Anitának bankos a férje, egy időben az MNB-ben is láttam, ikreik vannak: egy fiú és egy kislány. Mentes süteményeket készít, templomban szintén nem láttam. Mikó Rebeka tudomásom szerint Angliában van a férjével. Pont a héten merült fel (bennem), hogy jó lenne találkozni velük. Voltak még csendes napok ünnepek előtt és amit még kiemelnék az egyen mellény ünneplő, az alsóbb évfolyamokon zöld, a felsőbbeken fiúknak fekete és lányoknak piros. Az iskola szellemisége tetszett, hangsúlyos volt a természettudományos oktatás, bár erre már nem sokan voltak vevők: a legtöbben töri-és magyar faktra jártak. Matekra a 2 osztályból alig jött össze a 10-es létszám évfolyam zinten, Közgázra 4-en, műszakira is max ennyien mentek az osztályból. Emlékezetes volt Pécsett egy unitárius hiterősítő alkalom, amit Szász Adri szervezett és elhívtam 2 evangélikus osztálytársamat Tóth- és Koren Esztert. Első nap még bekapcsolódtunk a programokba, második nap már csak messziről figyeltük őket, az éjszaka folyamán ugyanis összeismerkedtünk a műszaki kollégium 2 lakójával, nekem Zsolt volt az első nagy szerelem, mely ezen az alkalmon indult. A gimis évek alatt fontos szerep jutott a cserkészeknek, erről még külön írok majd. És szerveztem 2 házibulit, egyet az osztálynak és egyet a gombáknak, lányoknak. Mindkettő jól sikerült, anyu évekig emlegette, mert kiégették a futószőnyeget és keresztbe repedt a tükör, ami egyébként is el volt törve, de az nem számított, mert anyu mindig csak a rosszat nézte és hajtogatta. És a lánybulin az ágya sarkáról ledörzsölték az anyagot, mert nem tudták kinyitni. Nah ezt is évekig hallgattam, pedig simán ki tudta javítani. Taizé mozgalommal ekkortájt annyi közöm volt, hogy Budapesten volt a téli találkozó és én szívesen fogadtam volna lakót, de anyu hallani sem akart róla. Nürnbergi diák volt nálunk és én is voltam kint. Máskülönben jellemző voltak a viharos családi jelenetek, anyu nézte a tévét, nem érdekelte semmi, általánosságban hülyeségnek és feleslegesnek tartott mindent, ami engem éltetett, cserkészetet, hitemet, éneklést, kirándulásokat, bulikat. Apu a hvg-t olvasta és mivel anyuval nem lehetett érdemben beszélgetni, velem próbált eszmecserét folytatni, én viszont jó pár kérdésben nem értettem vele egyet, ezért gyakran összevesztünk. Ilyenkor nem adott pénzt arra sem, amire korábban megígérte és nem értettem vele egyet abban sem, ahogyan anyuval bánik. Bár többször hangoztatta, hogy nem hagyja el betegen (érdekes erről anyu nem tud vagy csak nem akar emlékezni), elég csúnyán bánt vele. Nekem is azt tanácsolták osztálytársaim, h menjünk külön anyuval, de ehhez neki soha nem lett volna mersze. Volt egy durva vitám apuval, mikor már elegem lett a zsarnokságából és nem bólogattam, hanem szembementem vele, látszólag hülyeség volt, hogy minek ezt a kicsi kaput bezárni, de valójában az egész rendszere ellen lázadtam. Akkora pofont kaptam, hogy leestem a földre és elindult az orrom vére, anyu hozott egy trikót, hogy beletöröljem, de nem állt mellém soha. Apu pedig folytatta a duruzsolást, jött utánam, szidott engem, én pedig elszaladtam otthonról. Bátyámékhoz nem mehettem, mert onnan jöttem, Noéminél voltam matekórán, akkortájt koncentrációs- és memóriaproblémáim voltak, kórházi kezelésben is részesültem 18 éves koromban. Akkor még nagyon megértnek mutatkoztak bátyámék, azt javasolta, h menjek vidékre egyetemre, ahogy ő, de azt láttam, h mindenki idejön Pestre az egyetemre. Utána azért elég rendesen sároztak a (remetei) rokonság előtt. Anyu is csak a hátam mögött próbált néha védeni, a szemembe soha. Bérczi családban is sikerült konfliktust generálni, Katica néni kiállt mellettem, Enikő Tibiéknek adott igazat. Apu elbagatellizálta és anyu is úgy emlegeti, mint az egyetlen atyai pofont, amit én dramatizáltam túl. Bár így lenne. Apu pénzközpontú világával nem tudtam egyet érteni, neki ez volt a szeretetnyelve és a büntetési eszköze is egyben, sikerült kiharcolni, h kapjak havi apanázst, 30 ezer Ft-ot, de ebből kellett magamnak mindent megvenni, az egy szem nadrágon, szövetkabáton kívül, amit egész gimiben hordtam és mindenkinek olyan volt, néha összekevertük. Martens bakancsra nem volt pénzünk, így a PeCsa bolhapiacán vettem túrabakancsot, abban jártam. És trapéznadrágban, tornacipőben, néha apu kockás ingében. Bátyám ezt a pénzt is irigyelte, mert neki el kellett mennie diákmunkára, hogy megvehesse az Adidas cipőt, nekem meg jó volt a tornacipő. Nem volt könnyű és voltak tanulási nehézségeim, magolni sose tudtam. Töriből pl. nagyon sok volt a tanulnivaló és nagyon más volt, mint amit én a nagyszüleimtől hallottam, nagyon személytelen és teljesítményalapú. Matekot értettem és szerettem, de nem voltam zseni, ötleteket sose én dobtam be a nehezebb feladatoknál. Az "alapos" matek viszont idegesítő volt, annyit bénáztak. Magyarból voltam még jó, leginkább a verseket szerettem, a regénybeli történeteket, szereplőket nem tudtam megjegyezni, nem tudtam volna még 5 évig ezt tanulni, de szerettem az elemzések történelmi-személyi hátterét is. A magyartanárnő csodálkozott is, hogy közgázra megyek. Nyelv vizsgáztam latinból és angolból középfokon. A tanulási nehézségek ellenére OKJ gépíró- és szövegszerkesztő tanfolyamot végeztem és vizsgáztam (a kórházból). Kitűnőre érettségiztem és felvettek a Corvinus gazaságmatematikai elemző szakára, személyes kapcsolatból azonban egy sem maradt meg, csak az osztálytalálkozókon találkozunk, melynek nemsokára alkalmat biztosít, hogy 20 éve érettségiztünk. Szeretettel gondolok a Fasori Evangélikus Gimnáziumra. Bár itt is kívülállónak éreztem magam, az osztályfőnökök, Gabi néni és Dobos tanárnő is igyekezett segíteni. Például 8-ban, amikor érkeztem Kászoni tiszteletes ajánlására, nem engedte, hogy bárki mellé vagy csoportjába üljek. Dobossal elmentem beszélgetni 11-ben, mikor magam alatt voltam, hogy nem szükséges mindenkinek az osztály középpontjában lenni. Általában is jellemző volt, hogy be tudtam illeszkedni bármilyen társaságba, aztán ha túl sokáig nyomtam el magamban a véleményemet, értékrendemet, akkor egy idő után besokalltam és otthagytam őket. Ez inkább a radikálisabb szárnyra vonatkozott, Kis-Tóth Klári mondta egyszer, h úgy érezte, közéjük tartozom, aztán egyszer csak elkezdtem embert és világot utálni. Cserkészeknek is ez volt a vége. Én meg úgy éreztem, menekülnöm kell. Egy időben a gombákkal is jóban voltam, aztán mikor a célegyenesbe értem, a tanulásra koncentráltam és odaültem a tanulósokhoz. Valahogy nem tudtam összehangolni a tanulást és a társasági életet, akkor sem. :-)
