Hogyan lettem református családanya?
Hosszú és kacskaringós út vezetett idáig, nem volt könnyű és ilyen formában cél sem. Néha nem tudtam, merre tovább, hol-hogyan-kivel folytatódik az utam, de mostanra talán kikristályosodott. A legtöbb kanyarról, eltévelyedésről, balhéról, csúnya szóról nem tehettem vagy nem volt szándékos. Azt gondolom, hogy szándékosan soha nem bántottam senkit, viszont keveredtem olyan főként családi, de később unitárius családpolitikai vitákba, helyzetekbe, amiből nem tudtam jól kijönni. Általában jobban ragaszkodom emberekhez, kapcsolatokhoz, helyzetekhez, nehezen viselem a változást. Ennek megvan az oka, de lehet, hogy ilyen az alaptermészetem. Lassú víz típus vagyok, aki szeretek mindenkinek megfelelni vagy legalábbis jóban lenni. Ez a mai individualizált világban nyilvánvalóan lehetetlen.
1984 októberében kereszteltek Marosvásárhelyen a Bolyai téri unitárius templomban. Édesanyám és szeretett Péterffy nagymamám vallását kaptam, családi szokás szerint. Keresztanyáim reformátusok, keresztapáim katolikusok voltak, mindkét házaspár a szüleim közvetlen családjából került ki, a szüleim öccsei voltak. Jakab nagyapám Brassó mellett Krizbán született, ő evangélikus volt. Opris dédnagyapám pedig görögkatolikus, aztán ortodox lett, mivel volt már egy családja Fóton. Így a családunkban teljesen megvalósult a vallási türelem. Soha nem volt gond ebből, az Erdélyben bevett 4 valláson belül teljesen elfogadott volt a házasodás, elfogadás.
7 éves koromban, 1991-ben költöztünk Budapest, egy jobb jövő reményében, szüleim mindketten közgazdászok voltak. Mély nyomot hagyott az erdélyi magyarok körében a Fekete Március is, illetve a Ceausescu-féle jegyrendszer, amiben része volt a lakosoknak a '80-as évek második felében. Ennek ellenére boldog gyerekkorom volt, 4 évig jártam óvodába, minden reggel vitt Jakab nagyapám biciklivel, minden apró csavart felvettünk az út széléről, tanította nekem a házszámokat, külön a páros és páratlan oldalon. Édesapámmal délután szedtük a gesztenyéket, nagyokat csavarogtunk a hazafelé úton (ez a legkedvesebb emlékem róla, sajnos). Az óvodában sem voltunk betegek, nem volt helyhiány vagy túlterhelt óvónénik, nagyon sok verset-éneket tanultunk, minden óvodai műsort fejből tudtam, a próba alatt a fejembe ment. Nem volt tévénk, csak egy fehér-fekete és csak a Ceausescu beszédére emlékszem, de nem is volt rá igazán szükségünk. Békében-szeretetben éltünk, nagy családi születésnapok és ünnepek voltak, telített asztallal.
Nem mondhatnám, hogy nem fogadtak be minket itt Magyarországon, vagy kellemetlen-gúnyos megjegyzéseket kaptunk volna. Az első általános iskolába nem vettek fel, mert erdélyiek voltunk, de a másodikba igen. A Szent István térre jártam, édesanyám munkahelyéhez közel, mert a lakhelyünk nem volt biztos. A Zsenge utca 30. alatt laktunk, egyszobás lakásban, eleinte 6-an, nyáron még jöttek látogatóba további rokonok, de sosem volt ebből gond. Aztán ősztől elköltöztünk a Sárrét parkba, önkormányzati lakásba, itt 2 tömbházban is erdélyiek laktak, itt ismerte meg bátyám a feleségét és nagymamám vásárhelyi szomszédjáék is itt laktak (Orosz Beáék). Nem voltunk anyagi jólétben, anya fizetése a Népjóléti Minisztérium portásénak bérét sem érte el, és az el is ment albérletre. Mégis egyetértésben éltünk, kirándultunk, operettszínházba mentünk, átjártunk Salamonékhoz és hétvégénte Jakab Sanyiékhoz a Zsenge utcába. Sanyiék Erdélyben Fogarason laktak, akkor nem voltunk közvetlen kapcsolatban, csak Potyóékkal, anyu öccsével és családjával. Sanyiéknak nem született gyerekük, a Ceausescu időben nem akartak sorban állni, idekint nem volt mire, aztán elmaradt. Helyette volt Topi kutyájuk, akinek külön fotele volt és gyerekként kezelték, később macskájuk, az én tinikorom Zsömléje is ott landolt. Potyó gyerekeivel közelebbi kapcsolatom volt, mint a saját bátyámmal, aki 8 évvel volt idősebb és folyton őrmesterkedett felettem vagy piszkált vagy beszólogatott, de soha nem kezelt egyenrangúan. Állítólag neki köszönhetem az életem, mert minden este sírt, hogy legyen testvére. Volt még egy testvérünk 1981-ben, aki fejlődési rendellenességgel született, anyu elkapta a rubeolát egyik unokatestvérétől, a terhesség korai szakaszában. Egyébként hamar teherbeesett, bátyám után volt még egy abortusza, mert nagyapám szerint "nem lehet minden ölelésből gyermek." Keresztanyámnak, Évának is volt egy abortusza, sokáig emlegették, nagyobb fia lett volna, mint én, 4 hónapos terhesen vetette el, mert nem akarta, hogy a gyerek miatt vegye el Sanyi. Péterffy nagymamámnak pedig több abortusza volt, érdekes. Pedig akkor még nem volt legális és a nagyszülőkkel együtt laktak, de nagyon szerették egymást. Pedig Opris nagyapám igazi szépfiú volt, ragadtak rá a nők, később is, sokszor megcsalta nagymamámat, aki a családi legendárium szerint nem volt szép, de kedves. És okos, ezt én teszem hozzá. A szomszédunkról, Rodicáról mesélte anyu, hogy 8 gyereket tetettett el, aztán mikor szeretett volna gyereket, nem lett neki. Ők voltak a tulajdonos család, gazdagok, mi pedig a szegény, szapora, kedves, összetartó család. :-) Érdekes, hogy ekkor még szombaton is dolgoztak, nem volt munkahelyi étkezés, mégis jól elvolt anyu.
Aztán bekerült a minisztériumba, ahol folyton kijavították. Nem járt szegény magyar iskolába egy napot sem, csak az otthoni konyhanyelvet beszélte. Román iskolába tanult, hogy majd jól tudjon érvényesülni Romániában. Ahhoz képest bekerült a jelenlegi Magyarország fővárosába egy poroszos és adminisztratív világ kormányzati szervébe, ahol segítették, megállta a helyét, de minden nap javítottak rajta. Otthonra pedig került színes tévé és sok kereskedelmi csatorna, minden este 8-tól lehetett színes tévézni, távirányítóval. Olyan jól sikerültek az tévéműsorok, hogy anyu nem tudott aludni, hiába kérte apámat és bátyámat sírva, könyörögve, hogy húzzák lejjebb, kapcsolják ki, csak legyintettek és ráförmedtek, ahogyan a Jakabok szoktak a "hülye nőkre". Édesanyám beteg lett 1995-ben, egy hónapra pszichiátriára került, ott altatták altatókkal, mert nem használt neki semmi természetes módszer, úszás, autogén tréning, stb. A mai napig altatókkal alszik, annyira meggyógyult, hogy a munkáját el tudja végezni, a következő betegségéig (rák), de mosolyogni, szívből nevetni, érdeklődve hallgatni vagy beszélgetni, lelkesedni nem láttam. Pedig állítólag mosoly ország volt a beceneve gyerekkorában.
Nyolcosztályos gimnáziumba javasoltak, matematikai gondolkodásom és kitűnő tanulmányi eredményeim miatt. Magyarból viszont nem voltam olyan jó, nem jártam külön előkészítőre és nem tudtam, hogy mi az alanyi és tárgyas ragozás között a különbség. Így a legjobb iskolákba (Radnóti) nem jutottam be, de a középmezőnybe igen. Kassák Lajos Nyolcosztályos Gimnáziumba jártam 1995-1997 között. Itt tanultam a legtöbbet, minden délután tanultam. Itt raktam le az alapjait latin, angol és magyar nyelvi valamint matematika tanulmányaimnak.Vittek úszni, korcsolyázni, kenutáborba, síelni, társastánc volt a heti 4 testnevelés órán. 2. osztályos koromtól tanultam szolfézst, majd furulyáztam, fuvoláztam. Így könnyedén vettem azt az akadályt, amikor Dömötör Ildikó énektanárnőnk az egész iskolára kiterjedő karácsonyi koncertet szervezett. Fuvoláztuk akkori legjobb barátnőmmel, Lázár Judittal és nem okozott gondot az énekórán mindenkinek furulya sem. Osztályfőnökünk Porjesz Andrásné matematikából, a helyettese Bánfay Ágota latinból tanított, olyan nagyokat hahotáztak, hogy a kanyarban és a folyosón is visszhangzott. Aztán a kamaszkorba lépve, elkezdtek az osztály hangadói gyújtogatni, anarchikus elveket vallani, csavarhúzóval táblákat leszerelni. Elment a legjobb barátnőm a Radnótiba és én is úgy éreztem, hogy lépnem kell.
Fontos mozzanat, hogy minden nyarat Erdélyben töltöttem. Eleinte Magdi mamám érkezett az iskolai tanév végére a két unokatestvéremmel, Totyival és Annamáriával. Mindig noszogatni kellett őket, hogy ne a tévét nézzék, ha már itt vannak a magyar fővárosban, hanem nézzük meg a Halászbástyát és a Bodor-kútját a Margitszigeten. :-) Aztán 1-2 hét után hazaindultunk egy mikrobusszal, amit valószínűleg a nagybátyám szervezett, hiszen ő ekkor az Inter/Euro és egyéb Toursok valamelyikén dolgozott sofőrként. Délután indultak és éjszaka vezettek, másnap délelőtt aludtak és indultak vissza. Anyu el kellett kísérjen a határig, mert akkortájt nem volt külön útlevelünk, csak az övébe szerepeltem kiskorúként. Átmentünk a határon és a következő mikrobusszal visszajött dolgozni. Mindig sírva váltunk el, a nyár elején anyutól is és a nyár végén a nagymamámtól is. Nagymamám Marosvásárhely központjában lakott, de Jakab nagyszüleim mindketten vittek a saját falujukba és az unokatestvéreim révén Hajni nagynéném szülőfalujába is elvittek nyaralni. Ez utóbbi már nem volt teljesen problémamentes, mert szalámit és egyéb drága holmit vettek a nyaralásért, illetve a faluban rendszeresen kérdezgették, hogy kié vagy. Amit így nehéz volt elmagyarázni, hiszen a (Béla) Feri unokáinak másik ági unokatestvére voltam. Jakab nagyszüleim minden héten elvitt magukhoz, ott sokféle logikai játék és a bátyám révén szójáték volt, sokféle tv csatorna. De mindig jobban éreztem magam Magdi mamánál és az unokatestvéreimnél. Béla tatával Krizbára mentünk, ott volt egy nálam pár évvel idősebb unokatestvérem, Zsolt, vele traktoroztunk, degenyes lett a vadonatúj farmer. És néztem a kapuban a csordát, voltak bivalyok, lovak, kecskék is a tehenek mellett. És óriási kocácskák, vittünk lisztet, cukrot is haza Vásárhelyre. Ilonka Pistu akkori felesége nagyon kedvesen fogadott és vendégül látott, mindig meglátogattuk András bácsit, Bandi édesapját, aki szabó volt és egy régi házban lakott pár házzal feljebb. Jellegzetes illat volt a szövetek és varrógépek között, kedves emlék. Remetére Miklós Irénke mamám vitt, általában Irmához, neki volt egy Betti nevű lánya, de ő eléggé más természetű volt. Válogatós volt és nyápic, azért jó volt ott is, mentünk a patakra mosni? és az első vendéglátós élményem is hozzájuk kötődik, 14 éves koromban Vármezőben szolgáltam fel egy lakodalmon. Régebben fodrászüzletben dolgozott, aztán egy boltja volt sarkon, ahol azért leginkább italozni tértek be a falulakók. Katica néniék Balánbányán laktak, nyáron hazaérkeztek a Skodájukkal, fürödtünk a patakban. Nagy falunak számított Remete a maga 2-3 ezer lakójával. A szüleimmel mentünk Lajiékhoz, ott elég sokat ittak és anyu veszekedett emiatt. Magdi mamával voltunk egyszer Hídvégen vagy Nagyajtán távoli rokonoknál, alig emlékszem, inkább elmesélésből. Aztán a hídvégiek kértek kölcsön egy kézi mérleget, amit nem hoztak vissza. Magdi mama Hunyadra vitt még a húgához, Nusi nénihez. Potyó vitt még minket kirándulni, ha olyan útja volt, egyre emlékszem Kolozsvár mellett az erdőben és még egy építkezésre, ahova rendszeresen jártunk. Wellness hotelt építettek Baznán, voltak iszapfürdők és ott lubickoltunk. Annamáriát gyakran feldobta a vízbe, félt. Bükkösön is sok minden történt, Totyival kettesbe bicajoztunk, aztán lecsúsztam a padkáról, felduzzadt a homloka, a kaszálók adtak egy hideg kést, hogy lenyomjuk. De arra is emlékszem, mikor egy gyöngytyúkra cérnát kötöttünk és besózták a fenekét, aztán futottunk utána a nádasban. Az megrázó volt, mikor a kismacskákat bele kellet fojtani a patakba és arra is emlékszem, ahogy mentünk az erdőre fáért, aztán jött egy vaddisznó és attól féltünk. Nagy élmény volt, mikor ellett a tehén, ami nem mindig volt, szegényebb család volt Hajniéké, de nagy szeretetben töltöttük az időt. Minden vasárnap mentünk a református templomba, gyalog, és húzni kellett a vizet a kútról. Háromféle víz volt, esővíz, ebben mostak, ivóvíz ebből főztek, ittak és a kútvíz minden más célra. Csak a diófáról nézhettük, ahogy ellik a tehén, mikor kíváncsiskodtunk, azt mondta Kicsimama, hogy majd gondoljak vissza erre, ha én is ide kerülök. Így aztán tanult városlakóként a legkedvesebb emlékeim szülővárosomhoz és a hozzá köthető falvakhoz kapcsolódnak.
